Az egyik kedvenc témám és bevallom, a szívügyem is. A gyerekek, akik félig még kicsik, félig pedig már nagyok.
Milyen a viselkedésük? Rendkívül valtozatos. Van, hogy bántanak, szúrnak, mint egy sündisznó. Van, hogy látszólag semmi nem érdekli őket, rángatják a vállukat, bezárkóznak a szobába, nem beszélnek. Ha szerencsések vagyunk, időnként sikerül elcsípni 1-1 pillanatot, amikor őszintén, gyermekien „csicseregnek”, mesélnek valami számukra fontos történésről, ahogy csak a gyerekek tudnak.
Hova lett az én kis gyermekem, aki szeretett odabújni hozzám? Ott van ő, csak elbújt egy serdülő gyermek álarca mögé. Figyeljünk, és ha néha-néha előjön, dobjunk el csapot-papot és élvezzük ki a pillanatot.
A kamaszok gyakran bántanak. Azokat, akik közel állnak hozzájuk és akikkel most változik a kapcsolatuk. Apa és/vagy anya. „Szükségem is van rájuk, meg hagyjanak is már békén.” Két ellentétes érzés egyszerre.
A telefon, a tablet, a különböző social media felületek. Órákig lehetne beszélni róluk. Az tény, hogy nem csak megkönnyíti, sok szempontból nehezíti is az életünket. Eltiltani nem lehet/érdemes a gyereket, viszont az sem jó, ha reggeltől estig (akár éjszaka is) a virtuális világ rabja. Az „arany középút” mindig jó döntés.
Amikor szakad a cérna. Emberből vagyunk, szülők vagyunk. Nehéz feladat jó szülőnek lenni, legjobb, ha nem is próbálkozunk ezzel. Mindenki szerint mást jelent „jó”-nak lenni, szóval ez veszett fejsze…DE! A legfontosabb, hogy a gyerekünk azt érezze, OTT VAGYUNK, támogatjuk, biztonságban van. Akkor is OTT VAGYUNK, ha rossz jegyet kap, ha megbántották, ha ő bántott meg valakit (pl. minket), ha valami rosszat tett stb. Mi mindig OTT VAGYUNK szülőként, anyaként és/vagy apaként, mert ez a dolgunk, ezért vagyunk.
Nem ciki segítséget kérni. Ha úgy érezzük, már nem tudjuk merre az előre, feladnánk…kérjünk segítséget. Ezért (is) vannak a pszichológusok.