Egyre gyakrabban fordul elő a munkám során az a jelenség, amit én annak tudok be, hogy a szülők nem tudják, hogy szeressék „jól” a gyereküket.
Azt már az elején hangsúlyoznám, hogy a szeretet a legfontosabb, de nem mindegy, társul-e mellé megfelelő nevelés és elvek.
A jelenség: a gyerek irányit. MINDENT. Ha szeretne valamit csinálni (tv-t nézni, „kütyüzni”) megteheti, bármikor, bármennyit. Ha meg szeretne valamit kapni, megkapja. Amikor a szülő érzi, hogy ez már sok lesz, és próbálna határt szabni a dolgoknak, a gyermek ordít, óriási hiszti veszi kezdetét és követeli, ami „jár neki”. Miért is ne tenné? Eddig megkapta, mindenféle korlát nélkül, akkor most miért lenne másként? A szülő pedig enged, csak ne sírjon a gyerek. Mert ha a gyerek sír, én rossz szülő vagyok…
A gyermek ezt a „nekem mindent szabad” viselkedést viszi tovább az óvodában és az iskolában. Neki ez a természetes. Ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte, jön a dühroham és megjelenhet az agresszió is a társakkal szemben.
Az én véleményem az, hogy a szülőket kell erősíteni, mert a pedagógus/pszichológus beszélgetése a gyerekkel, mindössze egy jó alapot és segítséget nyújthat a megoldáshoz. A szülő a kulcs. Neki kell megértenie, hogy nem azzal szereti a gyermekét, ha mindent megad neki.
Ha nincsenek szabályok, egyfajta rendszer a gyermek életében, akkor az bizonytalanságot szül és semmiképpen nem vezet jóra. A gyerekeknek kellenek a határok, a megfelelő minták, így tanulják meg, mikor csinálnak jót és mikor tesznek valami helytelent.
Nem szégyen elismerni, hogy egyedül nem megy, hogy eddig nem sikerült szabályokat bevezetni. Az első lépés, hogy ezt felismerjük, a második pedig, hogy segítséget kérünk.